2014. május 16., péntek

Megfelelési kényszer, avagy az evés-, és testképzavarok

A másoknak, többségnek való bizonyítás napjaink fiatalságát súlyosan érintő problémának tekinthető. Főként a tömegmédiának, és annak globális terjedtségének köszönhetően egyre többen sanyargatják saját testüket, és egyben lelküket is, csakhogy a modern fogyasztói társadalom által kreált ideálnak megfeleljenek. Ez a viselkedés a fiatal, kamaszkorú lányokra legjellemzőbb, de idősebb korban, illetve férfiak közt is találunk önértékelés zavarral küzdő egyéneket.

Az önsanyargatás első és egyben legjellemzőbb formája kétségkívül az evészavar. A 21. századi szépségideál a soványságot tette központi elemévé. Ezen felfogás szerint annál jobb és szebb valaki, minél vékonyabb. Számos esetben találkozunk ezzel a gondolattal; óriásplakátokon, a tv-reklámokban és műsorokban, és szinte mindenhol, ahol a külsőségek kerülnek előtérbe.
Az emberiség története során azonban ez nem mindig volt így. Köztudott, hogy egészen az 1800-as évekig a telt idomokkal bíró hölgyek hódítottak. Akkoriban a soványság egyet jelentett a szegénységgel, ezért inkább a jómódot szimbolizáló zsírpárnák meglétéhez kötötték a magas társadalmi rangot. Az anorexiát, mint betegséget (azaz a testsúlygyarapodástól vagy elhízástól való félelmet) először 1874-ben, Franciaországban diagnosztizálták, azóta pedig egyre gyakoribbá vált a főként fiatal nők körében (Giddens, 2008).
Az anorexia nervosa tünetei közé tartozik a saját testkép vagy súly észlelésének zavara, amely túlzottan kihat a beteg önértékelésére. A beteg egyre vékonyabb és vékonyabb szeretne lenni,  és emellett abszolút tagadja állapota súlyosságát. Mindez együtt jár az evés elutasításával, különböző haj-, és bőrproblémákkal, a menstruáció kimaradásával, súlyosabb esetben pedig megszűnésével.
Az anorexia purgáló típusát bulimia nervosaként ismerjük. A kóros soványság ez esetben is kritérium, de a beteg az étel megtagadása helyett falási rohamokkal küzd. Ilyenkor rövid idő alatt képes akár több kilogrammnyi élelmiszert is magába tömni, majd az egészet kihányni. Ezen falási epizód felett nem érez önkontrollt, úgy érzi, nem képes irányítani saját magát. Az elhízástól való félelem azonban rákényszeríti a beteget arra, hogy önhánytatásba, hashajtózásba kezdjen, vagy beöntést alkalmazzon. Ez az ellentmondásos folyamat rendkívül megbetegíti lelkileg az adott személyt, de a sokszor feltörő gyomorsav különféle emésztőrendszeri, vagy szájüregi problémákat is okoz.
Elkülöníthetünk egy harmadik kategóriát is, ez pedig az inverz anorexia nervosa, azaz a soványságtól való félelem. Az első két típus leginkább a nőkre jellemző, hiszen számukra a soványság, mint ideál igencsak központi tényező. Az inverz anorexia inkább a férfiak körében elterjedt, itt az atléta, sportolói alkatnak való megfelelést értjük a betegség elnevezése alatt. Ez az alkat elérése azonban sokszor merész túlkapásokhoz vezet, az így kialakult testképzavar legjobb példái pedig a testépítők. Habár az anorexia különböző típusai más és más diagnózisokat foglalnak magunkba, abban viszont azonosak, hogy mindhárom testképzavar betegeire jellemző a versengés, perfekcionizmus, és a test alakjával való kóros foglalkozás (Lukács, Túry, Argalász, Murányi, 2005).
Kijelenthetjük, hogy az összes étkezési zavarral járó betegség kialakulásában fontos szerepet játszanak az élettani, szociális és pszichológiai tényezők (Forgács, 2004). Egyes kutatások szerint a karcsúság, mint ideál a szüfrazsett-mozgalmakhoz, és a nők emancipációjához köthető. A folyamat során ugyanis pszichoanalitikus értelmezés szerint a férfiakban egyfajta kasztrációs szorongás alakult ki (Haraszti, 1996), amelyet hasonló eszközzel orvosoltak. Igyekezték megfosztani a nőket teltségüktől, ezáltal a társadalmi rangsor alsóbb szintjeire helyezték őket (Forgács, 2004). Mi sem igazolná jobban ezt a feltevést, hogy a legtöbb divatcég, valamint ideáltípust kreáló és közvetítő vállalkozás férfiakhoz köthetők. Gondoljunk csak Christian Dior-ra, Domenico Dolce-ra és Stefano Gabbana-ra, Yves Saint-Laurent-ra, vagy akár a Playboy atyjára, Hugh Hefnerre. A neves férfimagazin 1959. évi címlaplányainak súlya az átlagos női súly 91%-a volt, az 1992-es számok modelljei már 77%-kal számítottak ideálisnak (Haraszti, 1996).
Egyik anorexia típus kialakulását sem lehet egyetlen okkal magyarázni, hiszen a szociokulturális faktor (azaz, hogy mit diktál az adott társadalmi trend, vagy norma) mellett a mikro szociális körülmények, tehát a család szerepe is meghatározó, valamint a genetikai és személyiségbeli adottságok is jelentősek. A táplálkozászavarokkal járó betegségek okai tehát igen összetettek, de hatásaikat vizsgálva azonban egzakt következtetésekre és eredményekre juthatunk. Megállapítható, hogy a testképzavaros betegségekkel küzdők többsége nő, ők inkább a testsúlygyarapodás ellen harcolnak, míg a férfiakra inkább a kóros testedzés, vagy anabolikus szteroidok használata jellemző. Az evési zavarok leginkább a középosztály rétegeiben gyakoriak, kevésbé a szegények között. Míg az elhízás inkább a nem fehér emberek (feketék, latin-amerikaiak, ázsiaiak) körében elterjedt, addig a táplálkozási zavarral küzdők aránya a fehérek körében magasabb (Saguy, Gruys, 2010).
A társadalmi elvárásokhoz való igazodás számos formában jelentkezhet. Az étkezési zavarokon kívül léteznek olyan önértékelési zavarok, melyeknek megnyilvánulási formái egyre gyakoribb jelenségnek számítanak napjainkban. Habár az inverz anorexia nervosat táplálkozászavaros betegségként értelmezhetnénk, valójában nem kifejezetten tekinthető annak. Amiért az anorexia típusai közé soroljuk az az, hogy központjában szintén a testképzavar, a testsúly befolyásolása áll, de igazából a táplálkozásnál nem alakulnak ki pszichés zavarok. Ez a testképzavar a Schwarzenegger-ideál alapján áll, ezért a táplálékfelvétel valójában az izomnövekedés miatt fokozott; azért esznek többet, hogy minél nagyobb izomtömeget szedjenek magukra. (Túry, Lukács, Rácz, Horváth, 2003). Ennek következtében mára egyre inkább az izom-dysmorphia névvel illetik a betegséget az inverz anorexia helyett. „Az izom-dysmorphia az evészavarok, a kényszerek és az addikciók határmezsgyéjén helyezkedik el.” (Túry, Lukács, Rácz, Horváth, 2003).

Ez a férfiakra jellemző testképzavar leglátványosabb formája a testépítők esetében található. A mentális probléma nem csak önértékelési problémákat jelent, de magába foglalja a különböző szteroidok használatát. Egy 1994-ben elvégzett, Harrison G. Pope és David L. Katz által elkészített felmérés is erős kapcsolatot vélt felfedezni az izom-dysmorphia és az anabolikus szerek alkalmazása között. A kutatás során 156 testépítő közül 16 vallotta, hogy igénybe veszi ezen szteroidok használatát, valamint egyértelműen diagnosztizálható volt náluk a testképzavar is (Túry, Lukács, Rácz, Horváth, 2003).
Az izom-dysmorphia kialakulása, mint az anorexia típusai is, legfőképp a média hatásának köszönhető. Egyre több kockás hassal találkozunk a különböző hirdetési felületeken, és ez által ma már hatalmas népszerűségnek örvendenek a testépítő versenyek is. Az ilyen esztétikai sportesemények rendezése leginkább Amerikához köthetőek. A testépítés legnagyobb alakjaként a sikeres osztrák származású filmsztárt, Arnold Schwarzenegger-t tartjuk számon. Hétszer nyerte el a Mr. Olympia címet, amely a testépítés legrangosabb versenyének számít még ma is. Az ő hatására válthatott kedvelt sporttá a súlyzók emelgetése a 70-es évek Amerikájában, amely később Európában is megjelent. Az Schwarzenegger-ideálnak való megfelelés súlyosságát egy későbbi Pope kutatás is igazolja. Ezen felmérés alapján megállapítható, hogy a vizsgált országokban (Egyesült Államok, Franciaország, Ausztria) a férfiak az átlagnál 13 kilogrammal izmosabb (!!) testalkatot véltek a nők számára is ideálisnak tekinthetőnek (Túry, Lukács, Rácz, Horváth, 2003).
A testépítés, és a szálkás izomtónus elérése utáni vágy azonban nem csak az erősebbik nem sajátossága. Manapság egyre több nő szánja rá magát, hogy edzőtermekben töltse a szabadidejét. A női testépítésnek is számos szakága létezik, ennek legmérsékeltebb formája a bikini-fitnessként, vagy más nevén fitness-modellként számon tartott kategória. A cél itt a tónusos izomzat, de egyben a nőies testkompozíció kialakítása. Ki nem mondott szabálynak számít azonban a mellimplantátumok megléte, a hosszabbított haj, esetenként a műköröm, műszempilla, tehát azok az „extrák”, amelyek természetesen nem fellelhetőek testünkön. A fitness versenyek színterén kívül is egyre nagyobb teret hódítanak a sebészkés által létrehozott idomok; a fiatal lányok szilikon melleket kapnak ballagásukra, Dél-Koreában a tinik jelentős része dupla szemhéjműtéten és állkapocscsont átalakításon esik át, csakhogy a globális, ideális nő képéhez közelebb kerülhessen.

A plasztikai sebészet megítélése nehezen vizsgálható, mérhető. Valójában elég ellentmondásosnak tekinthető, hiszen a köztudatban nagyjából a sebészeti beavatkozások egyértelmű elítélése jelenik meg, de közben mégis rengetegen folyamodnak hozzájuk. Ezen paradox jelenség mögé szerettem volna bepillantást nyerni, ezért elvégeztem egy rövid közvélemény kutatást. Ez a kérdőíves módszer 14 kérdést tartalmazott, melyekben amatőrként ugyan, de igyekeztem felmérni a plasztikai sebészethez való attitűdöt. A válaszadók (141 fő) több mint fele a karcsú, vékony női alakot tartotta ideálisnak, de ugyanakkor elég gyakori volt a kissé teltebb, nőiesebb vonásokkal rendelkező testalkatra voksolók száma. Nem meglepő módon (a mai ideáltípust tekintve), a kérdőívet kitöltők 12%-a (19 fő) a vékony, de nagy mellmérettel rendelkező hölgyekre „szavazott”. 22-en Marilyn Monroe, 34-en Audrey Hepburn, 42-en pedig Jennifer Lopez bőrébe bújnának, ha női ideáltípust választhatnának.
Egy 1-től 8-ig tartó skálán a válaszadók 86%-a tartotta magát a természetesség hívének, melyből 35 fő (25%) szerint ez abszolút elengedhetetlen (külső) tulajdonság. (Utóbbiak az 1-es számot jelölték a skálán.) A felmérésben résztvevők 35%-a inkább elítéli a szilikon mellek meglétét, 12%-a pedig egyenesen undorodik tőle. 22 fő (12%) számára közömbös, míg 50 fő (35%) szerint, ha természetes hatást kelt, abszolút elfogadható.
 Ezen kérdésekre érkezett válaszok alapján azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a felmérésben résztvevők döntő többsége fontosnak tartja a természetes idomokat, és alapvetően elítélik a sebészeti beavatkozásokat. Ami azonban érdekessé vált, hogy habár a korábbi, fent említett kérdésekre alapvetően elutasító válaszok érkeztek a plasztikai műtétekre vonatkozóan, a későbbi válaszadások során azt a következtetést vontam le, hogy valójában közömbösek azzal szemben, esetenként pedig még vállalnának is valamilyen szépészeti műtétet.

   A válaszadók 86%-a számára közömbösek ezek a beavatkozások, 13%-a elítéli, 4%-a pedig kifejezetten támogatja. 99 fő (71%) mindenképp megváltoztatna magán valamit, ha az által szebb, az ideáltípusnak megfelelőbb külsőt nyerhetne vele. 13-an mindenképp vállalnának mellnagyobbító műtétet, ha lenne rá lehetőségük, 32-en pedig elgondolkoznának rajta. Ezekhez kapcsolódóan feltettem azt a kérdést is, mennyire tartják fontosnak mások véleményét a külsőjükkel kapcsolatban. Erre a legtöbben (24%) 6-ost nyomtak az 1-től 8-ig terjedő skálán, és további 23% jelölte a 7-es, illetve 8-as számot, azaz igencsak adnak a külső visszajelzésekre.

   A kérdőívet kitöltők negatív kritikákkal a családi körben, illetve idegenek társaságában találkoztak, de az ideáltípusnak való megfelelési kényszert leginkább a média hatásának tudják be; 22% a reklámokat, 42% pedig a tv-műsorokat tette felelőssé e jelenségért. Többen is a mai modern világ és társadalom felszínességét említik, illetve hogy mindenki minél gyorsabban igyekszik megfelelni az aktuális trendnek; „A plasztikai sebészet olyanná formálhat rövid idő alatt, amit a média sulykol belénk.”, illetve „Azért hódíthat ekkora teret a plasztikai sebészet, mert az emberek minél könnyebben és rövidebb idő alatt szeretnének tökéletes testre szert tenni. Jó példa erre az ún. 'Élő Ken', egy srác, aki úgy operáltatja át a testét, hogy úgy nézzen, ki, mint a baba. Még izmokat is feltölt, csakhogy ne kelljen edzenie, mert így sokkal gyorsabban ér el eredményt.”. Az önbizalom hiányát is kiemelték, valamint a pénz-, és üzletorientáltságot; „Sok lánynak nincs önbizalma és nincs megelégedve a külsejével. Persze ez általában a mások által alkotott vélemények miatt vannak.”, illetve „Szerintem haszonélvezet az egész. Mennyi iparág menne tönkre, ha nem egy "elérhetetlent" állítanának be tökéletesnek?".

képek forrása: weheartit.com



    A sok vélemény és gondolatfelvetés között igen nehéz igazságot tenni. Ami azonban tényleg elgondolkodtató, hogy mennyire függünk mások megítélésétől. Évről évre újabb és újabb ideálokkal találkozunk, és habár sokan elutasítják az azokkal való hasonulást, mégis rengetegen igyekszenek az aktuális trend szerint öltözködni, viselkedni, megfelelni az adott ideálnak. Mégis miért ilyen meghatározó számunkra a divat, a hajviselet, a csípőméret, vagy akár a mellbőség? De ami még ennél is fontosabb kérdés lehet, hogy mi vezethet ahhoz, hogy saját testünket sanyargassuk, és teljes önképzavarba kergessük magunkat? Egyénenként eltérő életutakról van itt szó, de ami közös bennük az mindenképp a családi háttér, a szocializáció, na és persze korunk technikai vívmányai, amelyek mindenkiből más és más reakciókat válthatnak ki. Mindenkinek saját magában kell keresnie a választ, és eldöntenie, mennyire akar másoknak megfelelni, illetve mennyire valóságos az a kép, amit igyekszik elérni.












Kővágó Henrietta
protein-vitamin team



Instagram

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése